Harminckilencedik fejezet

József Pótifárnál

„József, pedig aláviteték Égyiptomba és megvevé őt az Ismáelitáktól, kik őt oda vitték vala, egy égyiptomi ember Pótifár, a Faraó főembere, a testőrök főhadnagya.”
(1Móz 39: 1)

A történelem a különböző korok között megemlíti az úgy nevezett rabszolgatartó társadalmak korát. Tudnunk kell azonban, hogy rabszolgák mindig is voltak, amióta a tündérek elhagyták a Gyönyörűség kertjét, ma is vannak. Csupán a legfejlettebbeknek mondott civilizációk bérmunkásoknak hívják őket. Egykor bizonyos társadalmakban a rabszolgáknak nagyobb becsületük volt, mint ma a dolgozóknak. A mai törvények látszólag tiltják a rabszolgatartást, de intézkedéseikkel és elveikkel – ha más név alatt is – de valójában egyre hatékonyabban szentesítik azt, és s pénz szolgálatába állítják. József leendő rabszolga-sorsa sok tekintetben különb volt, mint ma a legtöbb bérmunkásé a szakszervezetek korában. Egyszerűen elvették tőle a szabad önrendelkezés jogát, pénzért eladták a testét, de szellemét továbbra is a Teremtőjének szenteli – lelki tevékenységén keresztül is.

„És az Úr Józseffel vala, és szerencsés ember vala és az ő égyiptomi urának házában vala. Látá pedig az ő ura, hogy az Úr van ő vele, és hogy valamit cselekszik, az Úr mindent szerencséssé tesz az ő kezében: kedvessé lőn azért József az ő ura előtt, és szolgál vala néki; és háza felvigyázójává tevé, és mindenét, a mije vala, kezére bízá. És lőn az időtől fogva, hogy házának és a mije volt, mindenének gondviselőjévé tevé, megáldá az Úr az égyiptomi embernek házát Józsefért; és az Úr áldása vala mindenen, a mije csak volt a házban és a mezőn. Mindent azért valamije vala József kezére bíza; és sem-mire sem vala gondja mellette, hanem ha az ételre, melyet megeszik vala. József, pedig szép termetű és szép arczú vala.”
(1Móz 39: 2-6)

Egyszerű leírást találunk itt. Láthatjuk, hogy a rabszolga-tartó társadalomban, ha egy rabszolga jól viseli magát, és igazán szívvel szolgálja urát: jobban felmagasztaltatik, mint a szabad emberek. A hűség és az igazságérzet az, ami számít ez ősi világban, és nem a rang és a kutyabőr, vagy a papír. Szíve kedvességétől emelkedik, vagy emeltetik az ember mások fölé, és nem az ősei rablott rangja által. Másfelől egy igazán jól képzett uralkodó típusú emberben megvan az a képesség, hogy bármely körülmények között képes tisztességes maradni, és a körülötte lévők javát szolgálni. Ez teszi őt alkalmassá a hatékony vezetésre, és Isten szolgálatára. Józsefben mindez megvolt. Atyjától megfelelő nevelést és odaadó szeretetet kapott. Lelkivilága tiszta volt, az életben előforduló megpróbáltatásokat helyes szívállapottal és erős lélekkel élte meg, s igaz emberként erősödött meg mindegyik után (édesanyja halála, testvérei gyűlölete, gyilkossági kísérletük, rabszolgasorba taszítása, elcsábítási kísérlet, megvádolása, bebörtönzése).

József becsületessége

„És lőn ezek után, hogy az ő urának felesége Józsefre veté szemeit, és monda: hálj velem. Ő azonban vonakodék s monda az ő ura feleségének: ímé az én uramnak én mellettem semmi gondja nincs az ő háza dolgaira, és a mije van, mindenét az én kezemre bízá. Senki sincs nálamnál nagyobb az ő házában; és tőlem semmit sem tiltott meg, hanem csak téged, mivelhogy te felesége vagy; hogy követhetném hát el ezt a nagy gonoszságot, és hogyan vétkezném az Isten ellen?”
(1Móz 39: 7-9)

Íme, egy nagyszerű alapelv megnyilvánulása. Egy átlagférfi egy ilyen hívásnak örömmel engedne – függetlenül attól, hogy az helyes, vagy sem. Józsefet azonban isteni tanítás alapján kiiskolázott lelkiismerete vezeti. Jóllehet, az ő teste is kívánja ura feleségét; hisz nyilván szép és nyájas, sőt ő bátorítja a férfit. Meg is próbál az asszony visszaélni azzal a helyzettel, hogy József csupán rabszolga; így úrnője parancsát köteles teljesíteni. József, erkölcsi identitása következében azonban tudja, mi az, amit parancsszóra megtehet, és mi az, amit nem. Jól ismeri ezt a határt annak ellenére, hogy ő nem volt születésétől fogva rabszolgának nevelve. Viszont ő is parancsolt szolgáknak az atyja házában, és egy úr jobban kell, hogy ismerje azokat a határokat, amelyeket se egy szolga, se egy úr nem léphet át. A szolgálatban a szellem vagy a lélek nem eladó, csupán a test, vagy időnként egy-egy szellemi termék. A teljes embert nem lehet szolgálat alá vonni, csak a munkaerejét, és esetleg a képességeit, amelyekkel ezt hatékonyan végezheti. Az egyéni jogokról ugyan sokan lemondanak félelemből. De Józsefnek ugyan kitől kellene félnie, ha még rabszolgaként is elsősorban az isteni utasításokat követi: a Mindenhatót szolgálja. Pótifár szolgálata csupán látványos meg-nyilvánulása ennek az útnak. De ha erről az útról letérne, úgy földi urát is elhagyná.
Másfelől ez a leírás egy csodálatos előképe egy későbbi eseménynek, illetve a végső cél közvetlen kibontakoztatásának; amikor is majd az Isten majd egyvalakire bízza az egész föld, sőt az egész ég kormányzását is. Természetesen több lépcsőben fog eljutni odáig, s a jelek is egyre magasabb szinten fognak megnyilvánulni.

„És lőn, hogy az asszony mindennap azt mondogatá Józsefnek, de ő nem hallgata reá, hogy vele háljon, és vele egyesüljön.”
(1Móz 39: 10)

Ugyanúgy, ahogy a Mindenható más földi szolgái is nap, mint nap ki vannak téve a világ csábításainak, és bűnbe hívásának a pillanatnyi örömök kiaknázása érdekében. A legtöbben bele is esnek a csapdába. Ez jelzi annak szükségességét, hogy őket még újabb és újabb inkarnációk által, tovább képezze Isten mindaddig, míg vagy felülkerekednek hibáikon, vagy végképp beleesnek, s a továbbiakban már csak állati testre válnak méltókká, melyben akár vég nélküli életszakaszok során kiélhetik ez irányú hajlamaikat.

„Lőn azért egy napon, hogy valami dolgát végezni a házba beméne, és a háznép közűl senki sem vala ott benn a házban, És megragadá őt ruhájánál fogva, mondván: hálj velem. Ő, pedig ott hagyá ruháját az asszony kezében és elfuta és kiméne.”
(1Móz 39: 11,12)

Nem nyugszik az asszony a bőrében. Kihasználja az alkalmat, hogy megszerezze, amit kiszemelt magának: József testét egy pásztorórára. Ő egyiptomi, lelkiismerete nem ér fel a Világegyetem Teremtőjéhez; csupán saját, bukásra ítélt isteneitől tanul. Ők viszont – akár az emberek – csupán mohók, és magukat hatalmasnak mutatják. Nem a Világegyetem egységén munkálkodnak, hanem saját tökéletlen hajlamaikat, vágyaikat hajszolják. Valaha ők is emberek voltak. Bizonyos jótettek alapján azonban félistenekké, istenekké lettek egy időre. Ez a pozíció azonban véges, jóllehet, hoszszabb ideig tart egy ember földi életénél. De a végén újra a földre kell jönniük, hogy emberként megpróbáltassanak, s eldőljön, hogy Istenhez, vagy az állatvilághoz tartozóknak bizonyulnak-e. A jóság kötőereje is csak ideig-óráig tart, az áldása is. Csupán minden kötőerőtől mentesen lehet Isten elé járulni. József e tekintetben már jóval az egyiptomi istenek felett áll.

„És mikor látja vala az asszony, hogy az a maga ruháját az ő kezében hagyta, és kifutott: összehívá a háznépet és szóla hozzájuk, mondván: Lássátok, héber embert hozott hozzánk, hogy megcsúfoljon bennünket. Bejött hozzám, hogy velem háljon, s én fenszóval kiálték. És lőn, amint hallja vala, hogy fenszóval kezdék kiáltani, ruháját nálam hagyá és elfuta és kiméne. Megtartá azért az ő ruháját magánál, míg az ő ura haza jöve. S ilyen szókkal szóla hozzá, mondván: Bejöve hozzám a héber szolga, a kit ide hoztál, hogy szégyent hozzon reám. És mikor fenszóval kezdtem kiáltani, ruháját nálam hagyá és kifuta.”
(1Móz 39: 13-18)

Micsoda színjáték! Mennyire ismerős ez a mai asszonyok esetében is. Ha nem tudnak megszerezni valamit, hisztizni, hazudozni kezdenek; vagy bosszút forralnak az ellen, aki ezt a szándékukat megakadályozta. Nem ismernek se istent, se embert ilyenkor. E tekintetben Pótifár felesége ragyogóan építette fel a bosszúját. Tudta, hogy József nem fogja bántani, vagy elárulni őt (mint rabszolga, mindkettőért azonnal meg kéne halnia), és túl szemérmes is. Az időpontot úgy választotta meg, hogy ne legyen igazi tanú. Ő majd szerez, megszerezve a szolga ruháit, már megtehette ezt, összecsődítve a cselédséget, s előadva nekik a hamis bizonyíték alapján egy hamis történetet. Még könnyű helyzetben is volt, hisz mint úrnő, ki kérdőjelezte volna meg mondandóját. Így előkészítve az eseményeket, urának már előadhatta, és pontos tanú-beszámolókkal alátámaszthatta hazug cselszövését e nagyszerű ember ellen.

József a börtönben

„És lőn, amint hallja az ő ura az ő feleségének beszédeit, melyeket néki be-szélt, mondván: Ilyesmiket tett velem a te szolgád; haragra gerjede. Vevé azért Józsefet az ő ura és veté őt a tömlöczbe, melyben a király foglyai valának fogva, és ott vala a tömlöczben.”
(1Móz 39: 19, 20)

A hamis tanúzást ma is bünteti a törvény, de melyik az az ügyvéd, vagy bíró, akit ne lehetne átejteni, e tekintetben. Sajnos a pénz beszél, a kutya ugat. Pótifár esetében a hatalom beszélt, a szolga hallgatott, mert nem engedte a lelkiismerete, hogy megalázza úrnőjét. Ahogy a felsőruháját otthagyta úrnőjénél, az igazság érdekében akár a szabadságát, vagy a testét is otthagyhatja azért, hogy személye le ne térjen az Isten által kijelölt, és a lelkiismerete által mutatott útról. Csendben tűrte újra a szenvedést, melyet újabb próbaként mért rá a sorsa. Egyetlen átkozódó szó sem hagyta el az ajkát az igazságtalanság miatt. Mi célja volna vele. Ő nem arra hivatott, hogy megítélje, hanem hogy segítse az embert, s ezen keresztül mutassa meg, hogy ő Istentől van,. S Hozzá szándé-kozik visszatérni.

„De az Úr Józseffel vala, és kiterjeszté reá az ő kegyelmességét és kedvessé tevé őt a tömlöcztartó előtt. És a tömlöcztartó mind azokat a foglyokat, kik a tömlöczben valának, József kezébe adá, úgyhogy a mi ott történik vala, minden ő általa történék. És semmi gondja nem vala a tömlöcztartónak azokra, a melyek keze alatt valának, mivelhogy az Úr vala Józseffel, és valamit cselekeszik vala, az Úr szerencséssé teszi vala.”
(1Móz 39: 21-23)

Íme, a második jel, ami utal az egyszemélyi hatalomra. Itt azonban ez a tömlöcben nyilvánul meg, ami arra utal, hogy Isten Királysága nem csak a földön, de a föld alatt is kiterjeszti hatalmát (Krisztus a tömlöcben lévő angyaloknak is prédikált). Sőt, a későbbi események megmutatják, hogy a sírból sokakat ki is szabadít majd a Király, míg másokat örök kárhozatra ítél. Továbbá a kiszabadultak közül is egyeseket az életre, míg másokat ítéletre, örök kárhozatra szán.